Tisztelt kolozsváriak!

Nehéz időket élünk. Egyre kevesebb a pénzünk, napról napra nőnek az árak, és az utóbbi időben a kitartó munkával megszerzett kisebbségi jogaink is veszélybe kerültek.

Mi, az RMDSZ kolozsvári szenátor- és képviselőjelöltjei azért indulunk a választásokon, hogy megoldjuk közös problémáinkat, és megvédjük a magyarokat azoktól, akik ártani akarnak nekünk. Kolozsvári magyarokhoz méltóan, becsülettel akarjuk képviselni Kolozsvárt és Erdélyt Bukarestben!

Az október 23-i megemlékezésen a Sétatéren

Új munkahelyek teremtését, a fizetések és nyugdíjak emelését, az élelmíszerárak csökkentését, az otthonok fűtésének olcsóbbá tételét tűztük ki célként. Feladatunknak tekintjük a korrupció felszámolását, az ügyintézés egyszerűsítését, és az ország külföldi megítélésének javítását.

Segíteni fogjuk fiataljainkat abban, hogy legyen pénzük lakást vásárolni, azt szeretnénk, hogy gyermekeket vállalhassanak, és boldog családi életet éljenek. Az idősek számára anyagi gondoktól mentes, örömteli nyugdíjaséveket, és megfelelő egészségügyi ellátást kívánunk biztosítani.

Megvédjük iskoláinkat. Továbbra is kiállunk a közösség és egyházaink vagyonának teljes visszaszolgáltatása mellett. Nem engedjük ellehetetleníteni kulturális intézményeink működését! Ehhez azonban erős parlamenti képviseletre van szükségünk, és kormányra kell kerülnünk. Számunkra ez a szavazás az igazi népszámlálás! Mutassuk meg közösségünk erejét! Kérem támogasson szavazatával december 9-én!

A kolozsváriakért, becsülettel!

Csoma Botond, képviselőjelölt

Verseny, identitás, beolvadás

Megjelent a Szabadságban

„Nem még emlékszem, mit mondott” – ezt, és más hasonló, a többségi nyelvből átvett szószerkezetet hallunk kincses városunkban, ismerősöktől és idegenektől egyaránt. Ehhez társul a romános hangsúly, amely „kóolozsvári nyelvjárásként” különböző kabarék kedvenc témájává avanzsált. Jogos a kritika, még akkor is, amikor ez olyan, a Székelyföldről vagy Erdély más tájairól ideérkezett egyénektől származik, akik a „csertifikát, szemafor, interszekció, borkány” stb. szavakat előszeretettel használják, igaz, teszik ezt jó, magyaros akcentussal.

Kolozsváron, főleg lakótelepi környezetben, adott a lehetőség a román nyelv elsajátítására, még gyerekkorban az iskola megkezdése előtt. Ennek egyik előnye, hogy nem kell a hivatalos nyelvet kvázi idegen nyelvként tanulni, viszont a későbbiekben, amennyiben nem figyelünk oda tudatosan nyelvhasználatunkra, és inkább – de nem feltétlenül – román környezetben szocializálódunk, a fentebb említett nemkívánatos szóhasználat fordulhat elő beszédünkben.

Etnopolitikai diskurzusunkban az identitás kérdése egyértelműen elsőbbséget élvez a versenyképességgel szemben. A nemzeti önazonosság megőrzése képezi kisebbségi politikai cselekvésünk egyik kiemelt fókuszpontját, és értelemszerűen, ehhez társul az anyanyelvközpontú szemlélet, mint ennek egyik kardinális eleme. Ez alapján alakítottuk ki oktatási rendszerünket, biztosítva az anyanyelven való tanulás lehetőségét az óvodától az egyetemig majdnem minden területen.

A román nacionalisták primitív, rosszindulatú, leegyszerűsítő és általánosító vádjain túl – amelyekben, csak úgy ex cathedra, kijelentik, hogy a magyarok nem tudnak, és nem is akarnak megtanulni románul –, szembe kell néznünk néhány ténnyel. Figyelembe véve, hogy Erdélyben a magyarok nagyjából két, szervesen elkülönülő élethelyzetben élnek, tömbben (vagy olyan térségekben, ahol nincsenek többségben, viszont arányuk számottevő) és szórványban. Ebből kifolyólag, nyelvi szempontból is, eléggé differenciált és, esetenként, szélsőséges helyzetek látnak napvilágot. A tömbből vagy ehhez hasonló régiókból származók, akik gyerekkorukat teljesen magyar miliőben töltötték, a magyar oktatási rendszer lépcsőfokait járták végig, beleértve az egyetemet is, diákéveik alatt Kolozsváron is többnyire magyar környezetben mozogtak, és ez idő alatt nem fordítottak különösebb figyelmet a román nyelv megtanulására, sok esetben komoly nyelvi akadályokkal küszködnek. Természetesen ehhez az is hozzájárult, hogy sok ideig a magyar osztályokban is ugyanazokból a tankönyvekből tanították a román nyelvet, mint a román tagozaton, ami oktatási szempontból aberrációnak minősül. Emiatt az egyetem elvégzése után nagyon nehezen találnak munkát, még magyar tulajdonban lévő vállalatoknál is, mert sok esetben a tevékenység kifejtése érdekében azoknál is szükség van a román nyelv megfelelő ismeretére. Fennáll tehát a perifériára való sodródás és az egzisztenciális ellehetetlenülés veszélye.

Létezik ugye a másik helyzet, amikor bizonyos személyek szórványban már a tömbház előtt megtanulnak románul, de utána, több okból kifolyólag, kezdenek nagyon helytelenül beszélni magyarul – nagyon sok olyan esettel is találkozhatunk, hogy valaki sem románul, sem magyarul nem tud rendesen beszélni, de ez egy külön történet –, nem szembesülnek nyelvi korlátokkal az alkalmazásnál, viszont lassan, de biztosan elindul a nyelvi asszimiláció útján.

Mind a nyelvi korlátok miatt kialakuló marginalizáció, mind a nyelvi asszimiláció komoly kihívást jelent közösségünk számára. Első esetben, amennyiben nagyobb hangsúlyt fektetünk a versenyképességre, és szemléletváltásra kerül sor a román nyelvvel szemben, jó esély van a helyzet orvoslására. A második viszont keményebb dió, az élethelyzetből fakadó, környezeti hatásokon keresztül előidézett nyelvi és mentális metamorfózist nagyon nehéz ellensúlyozni. Nyilvánvaló, hogy az integráció és az identitás terén az egyéni igény és felelősség hangsúlyos szereppel bír, amit semmi más nem helyettesíthet.

Plăcuţa lui Iorga, în contextul unei dispute interetnice

Megjelent a Ziua de Cluj-ban

În perioada care s-a scurs de la amplasarea plăcii - care conţine citatul lui Iorga – am avut senzaţia că, la nivel retoric, ne-am întors în mijlocul anilor ’90, când intoleranţa etnică de tip xenofob promovată de Funar a împiedicat orice dialog real între români şi maghiari.


Declaraţiile alarmiste, tendenţioase, precum şi acuzaţiile proferate de diverşi lideri politici locali - al căror singur scop este câştigarea de voturi din acea zonă electorală unde asemenea discursuri emoţional-manipulative mai produc efecte - nu fac cinste municipiului nostru care doreşte să devină capitală culturală europeană.

În locul acestei intoleranţe de factură etnică manifestată la nivel declarativ, ar fi necesară o abordare lucidă care să permită clarificarea tuturor aspectelor ce ţin de această problematică. În cele ce urmează, nu mai doresc să descriu pe larg elementele - în documentaţia pe baza căreia s-a emis autorizaţia de construire în 2008 nu figurează această plăcuţă, nu există aviz de la Comisia Naţională a Monumentelor pentru o placă nouă - care indică fără echivoc faptul că primăria a acţionat ilegal, ci am să încerc să prezint motivele pentru care comunitatea maghiară nu este de acord cu amplasarea acestei plăcuţe.

Consider că evenimentele istorice din Evul Mediu nu au o relevanţă primordială în această dispută, dar din moment ce ele au fost aduse în discuţie, trebuie să avem o abordare obiectivă şi pe această latură istorică.

Politicieni patriotarzi, care au simţit miza electorală în această controversă, ne-au acuzat că nu respectăm istoria românilor. Potrivit opiniei lor, este nevoie de acest citat pentru că monumentul nu respectă adevărul istoric, steagul Moldovei fiind îndreptat în jos. Cum se întâmplă în toate cazurile când istoria este utilizată în scopuri politice, naraţiunea istorică este prezentată cu lipsuri profunde, punându-se accentul pe anumite evenimente, celelalte fiind trecute sub tăcere. Într-adevăr, regele Matia a pierdut bătălia de la Baia. Acest conflict cu Ştefan cel Mare a fost determinat de faptul că, pe de o parte, Matia l-a sprijinit pe Petru Aron, pretendent la tronul Moldovei, iar, pe de altă parte, Ştefan cel Mare a acordat ajutor nobililor transilvăneni care s-au răzvrătit împotriva lui Matia. Ulterior, în contextul acutizării pericolului turcesc, Ştefan a prestat jurământul de vasalitate faţă de Matia care, în virtutea acestui jurământ, l-a sprijinit cu trupe în lupta împotriva turcilor. Stindardul Moldovei îndreptat în jos simbolizează acest raport de vasalitate care exista la vremea respectivă şi care trebuie interpretat în contextul specific al relaţiilor interstatale din Evul Mediu.

Referitor la presupusa origine românească a lui Matia, se impune precizarea faptului că în Evul Mediu conceptul de naţiune nu exista, iar sintagma de popor nu reprezenta o entitate bine închegată, diferenţierea făcându-se în funcţie de stările sociale existente la vremea respectivă, religia având un rol foarte important în definirea identităţii unei persoane. Ar fi total absurd să ne pronunţăm asupra apartenenţei etnice a unui personaj istoric medieval luând în considerare criterii din epoca actuală, postmodernă, fără niciun fundament istoric. Ţin să precizez din nou că argumentele care se leagă de evenimente şi împrejurări din epoca medievală sunt de o importanţă secundară în disputa privind plăcuţa în cauză.

Comunitatea maghiară este profund deranjată de împrejurările istorico-politice în care acest citat a ajuns de-a lungul anilor pe statuia lui Matia. Există informaţii contradictorii în legătură cu prima lui apariţie pe statuie. O versiune ar fi că în 1932 autorităţile locale au amplasat acest citat pentru a salva statuia la demolare. Această versiune este infirmată însă de istoricul Cosmin Budeancă. Într-un studiu publicat în anul 2000, el afirmă că acest citat a fost amplasat pe statuie de către studenţi români adepţi ai Gărzii de Fier, într-o perioadă când manifestaţiile antimaghiare erau foarte frecvente. A doua apariţie a avut loc în 1992, la iniţiativa lui Funar, fără nici o bază legală, cu scopul de a crea tensiuni interetnice. Prin acest fapt fostul primar a inaugurat o lungă perioadă de timp în care municipiul nostru a devenit cunoscut pe plan mondial drept un bastion al naţionalismului extremist, fapt prin care am pierdut noi toţi, clujenii, români şi maghiari deopotrivă. Împrejurările istorice respective generează un disconfort substanţial în mentalul colectiv al comunităţii maghiare clujene. Ambele perioade în care plăcuţa a apărut pe statuie reprezintă diferite etape ale extremismului intolerant. Anii '30 se caracterizează prin acţiunile agresive ale Gărzii de Fier, care a promovat o multitudine de idei şovine şi rasiste în România, inclusiv Nicolae Iorga a fost ucis de reprezentanţii Gărzii. Anii '90 au intrat în memoria colectivă prin activităţile nefaste ale lui Funar. Reamplasarea plăcuţei în anul 2011 înseamnă, de fapt, asumarea publică a acţiunilor şi politicilor Gărzii de Fier şi ale lui Funar, ceea ce este inacceptabil într-un oraş definit - cel puţin în teorie, prin discursuri pompoase - ca unul multicultural.

În 2004, după înlăturarea lui Funar din fotoliul de primar al municipiului, am răsuflat uşuraţi şi am crezut că norii negri ai intoleranţei au dispărut de pe cerul Clujului. În 2011 a trebuit să ne dăm seama că moştenirea politică a fostului edil încă mai planează asupra noastră, mai ales în acele momente când unii politicieni cred că prin reactivarea unui naţionalism desuet se pot câştiga voturi.

Csoma Botond
consilier local UDMR

Margaret Thatcher nyomában

Megjelent a Szabadságban

Udrea asszony úgy látja, elérkezett az idő arra, hogy egy nő költözzön a Victoria vagy a Cotroceni palotába. Reméljük, hogy ez a nő magyar lesz, nem másért, de azt ígérték nekünk, hogy amikor az Egyesült Államokat fekete elnök vezeti, akkor majd hazai tájainkon is magyarajkú államfő gyakorolhatja a hatalmat. Nahát kérem, itt az alkalom, tessék betartani az ígéretet. Vagy inkább – hétköznapi módra, a remény hal meg utoljára mondás jegyében – törődjünk bele sorsunkba?


Az elmúlt napokban a miniszter asszony a Tabu nevű magazinban jelent meg, többek között olyan montírozott fotókon, amelyek őt a történelem híres hölgyalakjainak – közöttük volt Margaret Thatcher is – képében ábrázolták. Tette mindezt azért, hogy szót emeljen a nőket érintő negatív előítéletek ellen, és, hogy a nőgyűlölők tudomására hozza, hogy azok a hölgyek, akiknek képében bájolgott, képesek voltak megváltoztatni és jobbá varázsolni a világot.

Udreának joga van ahhoz, hogy ott és úgy fényképeztesse magát, ahol és ahogy jónak látja. A nyilvánosságból eredő esetleges pozitív vagy negatív konzekvenciákkal elsősorban neki kell szembenéznie, még akkor is, ha ezek áttételesen kihatnának pártjára is. A Margaret Thatcherhez való önhasonlítás legfeljebb mosolygásra okot adó politikai hiúságra vagy beképzeltségre utal.

Erotikus elemeket tartalmazó és a szexualitásra utaló fényképsorozatokat társítani egy komoly üzenettel – amely a nők közéleti szerepének fontosságát hangsúlyozza, és ilyen értelemben, főleg a férfiak körében létező negatív sztereotípiákat próbálja lebontani –, viszont öreg hiba, amely legjobb esetben a felületességre vezethető vissza. Ily módón sikerült kompromittálni és nevetségessé tenni a legitim feminizmus egyik fő áramlatát. A miniszter asszony emancipációs üzeneteket hordozó pózolása konszolidálja a nők szexuális tárgyként való ábrázolását. A férfiak továbbra sem közéleti személyként, hanem erotikus fantáziájuk szereplőjeként tekintenek Udreára, egyes nők pedig arra gondolnak, hogy számukra más út nincs, amennyiben közéleti pálya mellett döntenek, latba kell vetniük bájaikat. Ez az epizód az ott megfogalmazott célok és tervezett hatások ellenkezőjét érte el. Erősíti azt az előítéletet, amely kétségbe vonja a nők szellemi képességeit és rátermettségüket, és ebből kifolyólag alkalmatlannak tartja őket közéleti funkciók betöltésére. Ha egy nőnek mégis sikerül a közéletben érvényesülnie, azt az idomainak számlájára írja.

A miniszter asszony elég balga módon helyezte fényképeit társadalmi kontextusba. Szerencsére a korbács kimaradt a kezéből, mert ellenkező esetben azt hihettük volna, hogy Attila helyett Udrea lett az Isten ostora, aki bántalmazni készül nőket és férfiakat egyaránt.

Egy éjszakai kaland vonzó emléke

Megjelent a Szabadságban

Sokan emlékszünk arra az ominózus éjszakára 2009-ben, amikor Mircea Geoană államfő volt. Este – miután pezsgőt ivott és fátyolos szemekkel fürkészte az égboltot – elnökként tért nyugovóra, és reggel balekként ébredt. Másnap a Jereváni Rádió reggeli műsorában a következő kérdést tették fel a hallgatóknak: „Mit csinált a nép Geoană elnöksége alatt?” „Hát, aludt”– jött a természetszerű válasz.


A rövid, de velős elnöki mandátum mély nyomokat hagyott „hősünkben”, aki megint nagy terveket szövöget, és az elnöki palota felé kacsingat. Ilyen irányú kijelentései kisebb botrányt idéztek elő pártjában. Ponta már készült fülön ragadni a pretendenst, ha az éppen nem távozott volna sutyiban a tengerentúlra, ahonnan a facebookon – hol is máshol? – üzent kritikusainak, hogy amíg itthon rosszindulatúan értelmezik szavait, addig ő az Újvilágban fontos emberekkel tanácskozik, és Románia gazdasági fellendülésén fáradozik. Tette mindezt azért is, hogy bebizonyítsa: lám, lám, nem is olyan „butuska” ő, mint ahogyan azt annak idején Iliescu – a dörzsölt apparatcsik, az „örök káder” – mondta róla, hiszen fontos dolgokkal foglalkozik, és még az Egyesült Államokban is kiemelt figyelemmel kísérik személyét és munkásságát.

Geoană mindenképpen pályára akar lépni, a marginalizáció évei alatt politikai frusztrációk tömkelege gyülemlett fel benne. Az sem számít, hogy esetleg nevetségessé teszi magát, és kijelentéseivel pártjának is árt, tekintve, hogy ezek a párton belüli erőviszonyok cseppfolyós mivoltát közvetítik a választótestület felé, ami a politikai kommunikáció szempontjából, enyhén szólva, dőreségnek minősül, főleg választások előtti évben.

Olyan felhangok is napvilágot láttak, hogy Geoană helyezkedik, más pártban képzeli el politikai jövőjét, és az Oprea által vezetett UNPR-vel tárgyal. Lehet, hogy ez is közrejátszik, én viszont inkább emberi és politikai hiúságát tartom cselekedetei fő mozgatórugójának. Lelki szemei előtt ott lebeghet Nixon, akinek – miután vesztett Kennedyvel szemben, és az utóbbi halála után – mégis sikerült elnyerni az elnöki mandátumot, vagy Churchill, aki a háború után alulmaradt a munkáspárti Atleevel szemben, de az ötvenes években visszatért a miniszterelnöki székbe.

Álmodozásai közepette a Szenátus elnöke elfelejti azt, hogy sem Nixonnak, sem Churchillnek a vereség után nem gyengültek meg a pozíciói a pártjukon belül, és bizonyos történelmi és politikai tényezők – amelyek jelen esetben nem léteznek – járultak hozzá a későbbi sikerek eléréséhez.

Geoană úgy tudna visszatérni a valóság talajára, ha őszintén szembenézne magával, és elfogadná azt, hogy egy karizma nélküli, unalmas politikus. Előre betanult szövegeket szajkóz, karót nyelt mivolta és merevsége versenyképtelenné teszi a hazai politikai miliőben. Ilyen körülmények között jó lenne visszatérni a kaptafához, végül is a diplomácia sem egy megvetendő hely, ott valószínűleg több babér teremne számára.

Mátyás a politikai (kín)padon

Megjelent a Szabadságban


A sok huzavona után végre teljes pompájában csodálhatjuk a felújított Mátyás-szobrot. Tekintve, hogy több évig bedeszkázva állt a téren, a Kolozsváron tanuló diákok közül sokan nem is láthatták a szobrot egyetemi éveik alatt. Úgy mentek el a kincses városból, hogy a főtéri deszkák emlékét is hordozták magukban, és csak találgathatták, hogy vajon mi is rejlik az állványok mögött.
Most, amikor a király impozáns alakja betölti a teret, Mátyás a rosszul értelmezett politikai pluralizmus által generált irracionalitás áldozata lett. Egy olyan erőtérbe került, amelyet az erdélyi magyar politikai viszály szabdal szét, és amelyben hangsúlyos szerepet kapnak anyaországi tényezők is. Természetesen a felavatás dátuma körüli tragikomédiába illő kötélhúzásra gondolok. Nyilvánvaló, hogy az időpont kiválasztása közéleti kérdés, és ilyen értelemben komoly politikai vetületei vannak, de ez korántsem jelenti azt, hogy egy kisstílű, pitiáner, és a határokon átívelő magyar politikai belharc tárgyává kellene válnia.

A Mátyás-szoborcsoport egy igencsak pregnáns szimbólum, ennek következtében pedig a politikai legitimációért folytatott harc középpontjába került, amelynek hevében – minden javaslatot le kell seperni, ami a politikai ellenfél részéről érkezik, még akkor is, ha az egybeesik egy korábbi saját javaslattal (az alábbiakban részletezem) – az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elvetette a sulykot.

Kelemen Hunor kulturális miniszter először január 22-ét, a magyar kultúra napját javasolta a felavatásra. Ezt a magyar kormány nem fogadta el, és akkor következett a másik javaslat, február 23-a, a király születési dátuma, amely teljes mértékben illik ehhez az alkalomhoz. Ekkor indult be a lavina, egyből nagyon sokan félteni kezdték a szobrot a Romániai Magyar Demokrata Szövetségtől (RMDSZ) és annak februári kongresszusától. Először Magyarországról jött a hír, hogy a felavatást mindenképpen a február 27-én sorra kerülő RMDSZ kongresszus után kellene megtartani, tehát február 23-a, a király születésnapja nem egy megfelelő dátum. Hát igen, még egy királyi születésnap is okozhat ilyen malőrt, amennyiben RMDSZ kongresszus közelébe kerül, ha Szilágyi Erzsébet ezt tudta volna… Utána – ahogyan ezt megszokhattuk már az utóbbi hónapok politikai történései fényében – következtek az erdélyi borúlátó felhangok. Az EMNT Kolozs megyei vezetői a felavatás dátumának kapcsán RMDSZ kampányról és kirekesztésről beszéltek, és a zord február helyett, a sokkal alkalmasabb és mindenkit befogadó – nemcsak az RMDSZ-t vagy annak tagjait – márciusi hónapot javasolták, azt sugallván, hogy február az RMDSZ hónapja, március meg a mindenkié. Eközben természetesen elfeledkeztek arról, hogy egy pár hónappal ezelőtt az EMNT Kolozs megyei szervezete nyílt levelet juttatott el Kelemen Hunornak, Szőcs Gézának és Sorin Apostunak, amelyben kérték, hogy a szobor felavatását február 23-ra időzítsék, ezzel is tisztelegve Mátyás király emlékének. A következetességre viszont homály borul a politikai sárdobálás közben. Ebben az abszurd politikai drámában már csak arra vártam, hogy valaki megvádolja az RMDSZ-t azzal, hogy a kongresszus idejére el szeretné költöztetni a szobrot Nagyváradra.

Ezzel a hozzáállással sikerült teljesen kompromittálni az amúgy is sok szempontból kérdéses felavatás gondolatát. Ebben az esetben, korábbi írásokban, mások által kifejtett aggályokra gondolok: szükség van-e felavatásra, tekintve, hogy nem új szoborról van szó, illetve amennyiben igen, akkor az milyen legyen? Ennek az egész ügynek volt viszont egy pozitív hozadéka is: civil kezdeményezésnek köszönhetően, a kolozsváriak jelképesen birtokba vették a szobrot, és ezzel kiragadták Mátyást a politikai dimenzióból. Megmutatták azt, hogy egy közösség léte, nagyon sok vonatkozásban, szervesen elkülönül a politikumtól, főleg akkor, amikor ez utóbbi saját belterjes érdekeivel foglalkozik. Az ilyenszerű civil kezdeményezések nagy fontossággal bírnak egy olyan társadalmi berendezkedésben, ahol a demokratikus hagyományok nem rendelkeznek mély gyökerekkel.

Visszafejlődés

Az utóbbi hónapokban a szociál-liberális ellenzék körében felerősödött a nacionalizmus, pillanatnyi politikai tőkekovácsolás érdekében ismét előkerült a magyar kártya. Semmi új a nap alatt, ez e jelenség időről-időre felbukkan a közéletben. Most, viszont úgy néz ki, hogy a korlátolt nacionalizmus kezd gyökeret verni az igazságszolgáltatás berkeiben is, amely nagyon súlyos következményekkel járhat. Amint arról korábbi blogbejegyzésemben – Egy lépés előre, kettő hátra – írtam, miután az első pert megnyertük az aranyosgyéresi háromnyelvű táblával kapcsolatosan, hamarosan egy másik per elébe néztünk, amikor is egy aranyosgyéresi magánszemély támadta meg a háromyelvű táblát előirányzó tanácsi határozatot. Novemberben, amikor a blogbejegyzést írtam, még bizakodó voltam, és reméltem, hogy a Kolozsvári Ítélőtábla következetes lesz, tartja magát korábbi határozatához, és törvényesnek ítéli a többnyelvű táblát. Nem így történt. Március 30-án a Kolozsvári Ítélőtábla elutasította az Aranyosgyéresi Tanács felfolyamodványát, ilyen értelemben a háromnyelvű táblát le kell venni. Jogilag is egy eléggé abszurd helyzet keletkezett, mert van két bírói végzés, amely ellentmond egymásnak. Tekintve, hogy Romániában a joggyakorlat nem jogforrás, elvileg az utolsó bírói végzést kell alkalmazni.
Szombaton tájékoztattam az RMDSZ keretén belül működő Szövetségi Képviselők Tanácsát a kialakult helyzetről. Javasoltam, hogy módosítani kellene a közigazgatási törvényt, és expresis verbis meghatározni, hogy ott, ahol a kisebbség aránya nem éri el a 20%-ot, és nem kötelező a törvény értelmében a kisebbség nyelvén is feltüntetni a helység nevét, a helyi tanács dönthessen ebben a kérdésben. Így, talán el tudnánk kerülni, hogy kicsinyes és rosszhiszemű jogértelmezés következtében a fentihez hasonló bírói végzések lássanak napvilágot.